Virtuális valóság: túlterheléses támadás?
A túlterheléses támadás (Distributed Denial Of Service – DDOS) egy kiberbiztonsági szakkifejezés. Arra utal, amikor jóindulattal nem vádolható támadók több ezer számítógépet, mobiltelefont és más eszközt irányítanak egy időben ugyanarra a szolgáltatásra. Az a legtöbb esetben nem képes kiszolgálni ezt a rohamot és összeomlik. Kicsit olyan, mint egy túl jól sikerült black friday kampány egy elektronikai áruházban.
A VR nem ennyire szélsőséges. De a tapasztalataink alapján úgy tűnik, hajlamos túlterhelni a felhasználó elméjét. Ezt úgy vettük észre, hogy a VR tanórák végére a gyerekek nagyon elfáradtak. Pozitívak és lelkesek voltak az élménytől, de szemmel láthatóan kimerültek.
A pontos ok még nem egyértelmű. Talán túl sok az inger. Talán túl nagy a kontraszt a valóság és a virtuális világ között. Talán az agy számára valahogy mégsem tökéletes az illúzió és a látvány mögül hiányzó megfoghatóság okozza. És elképzelhető, hogy idővel majd hozzászokunk. Ma már arra sem emlékszünk, hogy az utasszállító repülés hőskorában lényegében minden utas végighányta a repülőutat.
Mindenesetre megpróbáltunk megoldást találni a problémára. A legkézenfekvőbbnek az tűnt, hogy lerövidítjük a VR foglalkozásokat. Ez javított a helyzeten, de meg nem oldotta. Pontosabban, a megoldás költségével volt bajunk. Mert ha annyira lerövidítjük a foglalkozást, hogy garantáltan ne okozzon kimerültséget, azzal radikálisan csökkentjük a technológia alkalmazásából származó nyereségeket is. Mintha úgy védekeznénk a légszennyezés ellen, hogy ritkábban veszünk levegőt.
Aztán, egy váratlan ötlettől vezérelve, lerövidítés helyett kettévágtuk a foglalkozást. És a két szakasz között egy időre “visszahoztuk” a gyerekeket a valóságba. Az eredmény? Nemcsak a korábban tapasztalt kimerültség tűnt el, de úgy tűnt, így többet is profitálnak a virtuális kalandozásokból. A megoldásra éppúgy nincs egyértelmű magyarázatunk, mint ahogy a problémára sem. De tény, hogy működik. És végső soron ez számít.
Tanulság? A felfedezés, a kísérletezés korszakát éljük. Az olyan technológiák, mint a virtuális valóság, a kiterjesztett valóság és a mesterséges intelligencia forradalmasítani fogják az oktatást. Ez nem kérdés. A kérdés az, pontosan hogyan? Hogyan építsük be ezeket a technológiákat az oktatás folyamatába, hogy valóban azt az eredményt hozzák, amit várunk tőlük?
Na, ezt nem tudja még senki. Egy dolgot tudunk biztosan: a technológia bálványozása legalább annyira káros, mint a tagadása. Azt az ösvényt kell megtalálnunk a két szélsőség között, ami tényleg előre viszi az oktatás ügyét. Ezért kell próbálkoznunk, kudarcot vallanunk, tanulnunk belőle, aztán egy kicsit már okosabban újra próbálkoznunk. A magunk részéről ezen dolgozunk mindennap és ehhez keresünk szövetségeseket. Olyanokat, akik hajlandóak vállalni az úttörő szerepét és részt venni abban a kalandban, ami után az oktatás már soha nem lesz olyan, mint előtte volt. Mindegy, mennyire közhely, addig hajtogatjuk, amíg önbeteljesítő jóslattá nem válik: a jobb világhoz jobb oktatásra van szükség.
Ha ott érzi magában az úttörőt, a kaland első lépéseként ezt az anyagot ajánljuk áttanulmányozásra: